Interjú Száger Mónika búvároktatóval - Kanári szigetek
– Hol és mikor kezdtél el búvárkodni?
– 2004-ben csináltam meg a kezdő tanfolyamomat Egyiptomban. Azóta volt 4 év kihagyás, de azt leszámítva gyakorlatilag folyamatosan megyek, merülök. Hivatásos a tavalyi év végén lettem, amikor kiköltöztem és azóta dolgozom búvárként.
– Hogy született meg benned a döntés, hogy a hobbidat szakmává kéne változtatni?
– Én mindig vízi lény voltam, meg nagyon tetszett a búvárkodás, úgyhogy elkezdtem az oktatóimmal erről beszélni. Még régebben elkezdtem egy merülésvezetői tanfolyamot, ami által és közben kikerültem Egyiptomba dolgozni egy búvárbázisra. Aztán az élet elsodort, majd összesodort a mostani párommal, akinek búvárboltja van itt kint, és így jött a döntés, hogy mégis ezzel foglalkozzak.
– Földrajzilag úgy kell elképzelni, hogy Magyarország, Egyiptom és Kanári-szigetek háromszögében hoztad meg ezt a döntést?
– Most ideköltöztem, itt élek. Egyiptomba sokat jártam ki, viszonylag közel van, gyönyörű szép, viszonylag jó áron is van, úgyhogy elég sok magyar jár ki rendszeresen merülni. Aztán voltam kint Gran Canarián is, de ott nem búvárkodtam. Most pedig direktbe ideköltöztem, Tenerifére. Előtte voltam kint háromszor, aztán úgy gondoltuk, hogy nem jó távkapcsolatban élni, úgyhogy most a Kanári-szigeteken vagyok, és néha hazamegyek. Most készülünk a világbajnokságra, úgyhogy most erre koncentrálunk.
– Mennyire volt nehéz meghozni ezt a döntést?
– A kiköltözést? Először viszonylag könnyű volt, aztán amíg otthon intéztem a dolgaimat, volt egy kis kétely, hogy egyáltalán akarom-e ezt így munka szinten, meg tudnám-e jól csinálni, és aztán valahogy eljött a pont, amikor azt mondtam, hogy nem, jövök ki. Majd átgondoltam, nem lehet megtudni azt otthonról, hogy itt hogy alakul az élet, veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy megpróbálom. Nem volt rossz döntés.
– Mit volt a legkönnyebb megszokni?
– A búvárkodást mindenképpen. Így, hogy a párom, aki amúgy magyar-német, mellettem van és segít, eléggé sima volt az átmenet. Ő mindenben segített, a papírokkal, például egy délelőtt alatt intéztük el, ami azért itt nem túl gyakori. Nekem sokkal könnyebb volt, mert ő már 25 éve itt él. Nekem nem volt meg az a küzdelem, mint sokaknak, akik nem tudják, hova kell menni, mit kell csinálni, a lakásbérléssel sem volt problémám, szóval az átállás az viszonylag könnyű volt. A spanyolt azonban még nem tanultam meg. Amit nehéz volt megszokni, az az, hogy a magyaros ételekhez nincs meg sok hozzávaló. De egyrészt otthonról is hoztam dolgokat, másrészt elfogadtam, hogy ahol vagyok, azt meg kell szokni, annak megfelelően kell élni. Van egy kutyánk is, úgyhogy ő is segített a beilleszkedésben.
– A kutya nagyon sokat segít a beilleszkedésben, mert rákényszerít arra, hogy kommunikálj.
– Igen, az biztos… minden gazdi dumál hozzám spanyolul.
– Ezt hogy hidalod át?
– Vagy az angol nyelvvel, vagy, ha úgy van, akkor mutogatok. De most már el kell mennem suliba, legalább egy alapot összeszedni.
– Hogy reagálnak az emberek, amikor látják, hogy nem érted a nyelvet?
– Pozitívan. Vagy megpróbálnak valamennyire angolul megszólalni, vagy nem zavartatják magukat és mondják tovább spanyolul. A munka során pedig angol-magyar a kommunikáció. Áthidalom. Kicsit idegesítő néha, hogy a legalapvetőbb dolgokra is rá kell keresni. Megvan a nehézsége az országváltásnak, de én nem éreztem olyan nagyon küzdelmesnek. könnyű volt így, hogy volt segítség.
– Említetted, hogy készültök a világbajnokságra. Mondanál róla pár szót?
– Szeptemberben lesz a CMAS búvárfotós és -videós világbajnokság. Párban merülünk, mi a videó kategóriában indulunk: a videós, Frank, a párom, és én, aki a modell leszek. Két nap alatt 4 merülés van, utána néhány óra alatt kell a meglévő anyagot összevágni egy minifilmmé, amit a zsűri értékelhet. Frank apukája magyar, így az volt az álma, hogy magyarként indulhasson a vb-n. Most ez az álma megvalósul. Megkereste a magyar búvárszövetséget is, jóváhagyták, és beneveztek minket. Jön egy másik magyar pár is, ők a fotós kategóriában fognak indulni. Nagy az izgalom, egyrészt a technikai is számít, másrészt pedig gyakorolni is kell.
– Szerinted milyen készségek kellenek, egyrészt a búvárkodáshoz, másrészt pedig a búvárvideózáshoz?
– A búvárkodáshoz elengedhetetlen a víz szeretete, a modellkedéshez pedig a kitartás, hiszen van, hogy sokszor meg kell ismételni a felvételt, értenünk kell egymást a víz alatt, hogy mit szeretne a videós, és azt nekem pontosan úgy kell végrehajtanom. De a videózásról inkább Frank tudna mesélni.
– Üdvözöllek, Frank. Mondanál pár szót arról, hogy mi a viszonyod a magyar állampolgárságodhoz?
– Németországban születtem, az édesanyám, aki német, születésemkor a német állampolgárságot intézte el, a magyar státuszom pedig “tisztázatlanként” került a születési anyakönyvembe. Édesapám után azonban járt a magyar államporgárság is, amit nemrég sikerült elintéznem, és most már kettős nemzetiségű vagyok.
– Ez remek! Sok sikert a versenyhez!
– Oké, nagyon szépen köszönöm!
– Milyen készségekre van szükség a búvárvideózáshoz?
– A legfontosabb, hogy meglegyen az ötlet, hogy mit akarsz készíteni. Korábban fotós kategóriában versenyeztem. Ahhoz hogy készítsünk egy fotót, csak egy milimásodperc kell. Állóképet csinálsz, ha nem sikerül, meg tudod ismételni. De amikor filmezel, minden mozgásban van: a halak, a víz és te magad is és ezzel együtt kell stabil képet rögzíteni. Ez sokkal nagyobb kihívás. És az utómunkálatokról még nem is beszéltem, az anyagot meg kell szerkeszteni, megfelelő zenét találni hozzá, és rövid idő alatt, legfeljebb 2-4 percben egy kerek történetet kell létrehozni, aminek mondanivalója is van, legyen az egy személyes történet vagy egy társadalmi vagy környezeti kérdés. A nehézség a technikai eszközök megválasztásánál is fennál. Háromszor akkora kínálat van vízalatti fényképezőkből, mint kamerákból. Ezért aztán versenyre is többen jelentkeznek fényképes kategóriában. Sokkal könnyebb egy jó képet készíteni, az utómunkák is jóval egyszerűbbek.
– Mennyire magas a szakmai színvonal?
– Vannak egészen profik is, de vannak olyanok is, akik inkább csak hobbi szinten űzik . Van, aki többtízezer eurós felszereléssel dolgozik, de van, aki sokkal szerényebb eszközökkel. Nem csak az eszközön múlik, még ha a legtökéletesebb videót készíted is, a zsűri ízlésén fog múlni, hogy tetszik-e. A fényképezésnél meg vannak a viszonylag objektív paraméterek, amik alapján értékelnek, de a videózásnál sokkal szubjektívebb az elbírálás. A 2014-es versenyen három bíró volt, egy német, egy francia és egy spanyol, és mind a három más szempont alapján pontozott, mert országonként változnak a kritériumok. Idén lesz először egységesített pontozási rendszer.
– Mik a kilátások?
– Erős a mezőny, a német, a svájci csapat is erős. Spanyolországból és Portugáliából is profi vízalatti filmesek jönnek.
– És van már elképzelés, hogy mit fogtok csinálni?
– Van egy nagyon extrém ötletünk, de nem biztos, hogy megcsináljuk. Mindig sokkal nagyobb a kockázat, ha olyat csinálunk, amit még senki nem csinált.
– Mónika, te a hivatalos sportolást Spanyolországban kezdted vagy már otthon Magyarországon is?
– A hivatásos búvárképesítés sok lépcsős folyamat. Ezek nemzetközi képesítések, tehát bárhol a világon érvényesek, gyakorlatilag a hivatásos szint a merülésvezetőtől kezdődik, utána jön a segédoktató, oktató, és ezen belül aztán a specialitásokat is oktatják külön tanfolyamok, és aztán van az oktatóképző.
– Mennyire máshogy bánnak a sportolókkal a különböző országokban?
– Mivel magyarként indulunk, a spanyol búvárszövetséggel a vb-t illetőleg nincs kapcsolatom. A magyar búvárszövetség azt vállalta, hogy befizeti a nevezési díjat, a többit saját költségünkön oldjuk meg. Nincs annyira szem előtt ez a sportág, úgyhogy korlátozottak is a lehetőségeink . Egyelőre főként a Mares cégtől kapunk támogatást, ők felszerelést biztosítanak nekünk . Nem tudom, hogy a többi országban hogy van, de azt hiszem, hogy a hollandok is indítottak maguknak gyűjtést egy közösségi oldalon, mivel a részvételhez sok száz euro kell fejenként. Mi itt vagyunk a szigeten, a többieknek viszont még ide is kell utazni. Jó lenne, ha valaki úgy érezné, hogy szeretne minket anyagilag támogatni… de ezt leginkább önerőből kell megoldanunk.
– Most ti ketten együtt indultok, tehát nincs ilyen értelemben versenyhelyzet, de általában hogy látod, a búvárkodásban egy féri és egy nő mennyire indul azonos lehetőségekkel?
– Én szerintem itt leginkább a képzettséget szokták nézni. A hivatásos búvárok között is szinte ugyanannyi nő dolgozik, mint férfi, talán nincsenek olyan nagy különbségek. Igazából leginkább a képesség fontos, nincsenek fizikai kritériumok, például én is kis picike, százötvenegynéhány centi vagyok, és ugyanúgy segítek, viszem, cipelem a palackokat, föladom a vendégre, és meglepődnek, hogy jobban bírom, mint ők. De kell is, mert hát rám támaszkodnak. Én nem mondhatom azt, hogy mert kicsi vagyok, valamit nem tudok megcsinálni. Főleg, amikor merülünk, akkor mindent meg kell tudnom oldani. Senkit nem hívhatok oda a víz alá, hogy figyelj, gyere már, segítsél, mert ez a probléma, vagy az a probléma. Nagyon kemények a csajok, úgyhogy megoldják mindig, és szerintem ebben a búvártársadalomban már valahogy nem is kérdés, hogy férfi, nő. A versenyzésben meg pláne nem, bár a kialakult gyakorlat az, hogy a férfi fotóz és videóz, és a nő a modell. De például van olyan csapat is, ahol pontosan a fordítottja van, a nő a fotós és a féri a modell. Ők egyébként a legutóbbi nyertesek a világbajnokságon. A víz alatt sokszor egy sziluettet lát az ember, amikor le van videózva a búvár, ez gyakorlatilag mindegy, hogy férfi vagy nő, csak mutasson jól.
– Mik a terveid?
– Egyelőre megpróbáljuk ezt itt együtt közösen csinálni. Nem szeretnénk túlfejleszteni, nem csinálunk nagy csoportos búvárkodást, tehát mindig maximum néhány búvárral megyünk. Máshol sokszor 8-10 búvár jut egy merülésvezetőre. Hál’ Istennek a visszajelzések alapján jól csináljuk. A terv az, hogy itt megéljünk, megálljuk a helyünket. És meg kell tanulnom spanyolul, az mindenképpen szükséges itt.
– Úgy érzed, hogy jó döntés volt, és ezt kell folytatni?
– Igen-igen. Mindenképpen. Egyelőre segédoktatói szinten vagyok. Most egy kicsit úgy érzem, hogy egy ideig még nem akarok oktatni.... Az embereket kezelni sokkal nehezebb, mint magát a búvárkodást meg a vele járó dolgokat. Minden vendég mindig más, más tapasztalattal, más gyakorlottsággal, más képesítéssel, és ehhez mindig igazodni kell. Meg kell érteni az összes embert az összes problémájával. Figyelembe kell venni egyfolytában mindent a víz alatt is, hogy milyen mélyre mehetünk, mik a búvárok képességei. Sok mindenre figyelni kell, örökké újratervezés van a fejemben, hogy mennyi levegőt fogyaszt, mikor forduljunk vissza, mikor emelkedjünk, hogy jöjjünk ki, nagy-e a hullámzás, minden ilyenre figyelni kell… Ez talán a legnehezebb ebben, mert minden percben változnak a dolgok. Van, hogy elindulunk merülni úgy, hogy teljesen normális a tenger, és amikor kijövünk, akkor olyan hullámzás van, hogy már nehéz a kijövetel.
– Ez nagy felelősség.
– Igen. Most viccesen mondhatnám azt is, hogy mindenki saját felelősségére merül, de nekem talán tényleg ez volt a legnehezebb, hogy hozzászokjak, én vagyok az az ember, akire számítanak. Néha kell az útmutatásom és a helyismeretem a helyzet megoldásához.. Amíg nem csináltam ezt a munkát, addig én voltam az, aki számított valakire. Más mondta meg, hogy merre kell ússzak, ha valami van bárkivel a csapatban, akkor sem én kezeltem azt a helyzetet, hanem az az ember, aki vitte a merülést. És most én vagyok az az ember. Tehát most nekem kell odafigyelni, én oldom meg a problémákat, de most már rám nem figyel senki. Tőlem nem kérdezi meg senki, hogy mennyi a levegőm, hogy hogy érzem magam. Önállóságot azért ad rendesen. Meg rengeteg sok szép merülést.
